2017. június 8. és 21. 16.00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wagner: Parsifal

Kroó György

Az opera mindenkié – Richard Wagner: Parsifal

Legenda. A wagneri történet szerint egykoron égi követek jelentek meg Titurelnek, és szent ereklyéket bíztak rá: egy csodatévő kelyhet, a Grált, amelyben a Megváltó kiomlott vérét fogták fel, és azt a lándzsát, amellyel testét a keresztfán átdöfték. Titurel várat épített a Grál tiszteletére, és a várat Monsalvatnak nevezte el.

A szent ereklyék védelmére tisztaéletű lovagokat gyűjtött maga köré, és a Grál csodás hatalma kiáradt őrizőire: megóvta őket haláltól, betegségtől, táplálta testüket, lelküket. Titurel uralkodásának idején Monsalvat vidékén egy gonosz varázsló, Klingsor telepedett le. Felvételét kérte a lovagok közé, de nem bizonyult méltónak a Grál szolgálatára. Bosszúból varázslatos kastélyt épített Monsalvat szomszédságában, s gyönyörű kerttel övezte azt. A Grál őrizői közül sokan nem tudtak ellenállni a kertben élő viráglányok elbűvölő szépségének, s Klingsor áldozatául estek.
Titurel fia, Amfortas trónra kerülése után a szent gerellyel felfegyverkezve Klingsor ellen vonult. A varázsló a legcsábosabb viráglányt, Kundryt küldte ellene. Kundry szépsége feledtette Amfortasszal tisztasági fogadalmát, amelynek megszegéséért a király szörnyen bűnhődött: Klingsor elragadta tőle a szent gerelyt, majd soha nem gyógyuló sebet ütött vele Amfortas testén. Azóta a király élet és halál között lebeg.
Valahányszor, amikor szent kötelességét teljesítve felmutatja a Grált, kínjai szinte elviselhetetlenné válnak. Orvoslást, gyógyírt senki sem tud a sebre. Gurnemanz, az ősz lovag sejti, hogy a szent gerely ütötte sebet csak a szent gerely érintése gyógyíthatja be. Nem enyhíti Amfortas fájdalmát az erdei tó hűs vize, de Kundry balzsama sem. Kundry egykor a golgotai menet láttán gúnyos kacajra fakadt, ezért örök bolyongásra kárhoztatva Klingsor vak eszköze lett. Bűnbánóan vezekel Monsalvat lovagjait szolgálva, de mindaddig engedelmeskednie kell Klingsornak, amíg egy férfi ellen nem áll vonzerejének. Ha mestere szólítja, öntudatlan álomba merül, s míg a lovagok értetlenül nézik élettelen testét, ő viráglány alakjában Klingsor parancsainak engedelmeskedik.

Első felvonás
Most, hogy Klingsornak nincs szüksége rá, a lány ott gubbaszt az erdő szélén, hallgatja Gurnemanz szavait, amelyekben drámai erővel elevenedik fel Amfortas tragikus története. Csak egy vigasz van – mondja Gurnemanz a Grál apródjainak –, egyszer égi szózat szólott a szenvedő királyhoz: eljön majd, aki megszabadítja kínjaitól. Eljön a tisztaszívű Balga, akit a részvevő szánalom, a szenvedés megértőjévé és megváltójává emel. Parsifalt, aki íjával halálra sebzett egy fehér hattyút, Gurnemanz elé hozzák. Az apródok felháborodva követelik büntetését: Monsalvat birodalmában az állatok élete szent. Parsifal nem bűnös, tudatlanságában követte el tettét; még származását sem ismeri. Kundrytól tudja meg, hogy apja, Gamuret harcban esett el, és édesanyja, Herzeleide – hogy hasonló sorstól óvja – a világ elől elrejtve, erdő mélyén nevelte fel őt. Parsifal mégis, kalandokra vágyva, elhagyta édesanyját, aki a fia utáni bánkódásba belehalt. Gurnemanzban feltámad a remény: talán ez az ifjú lesz Amfortas sebének gyógyítója, s felkéri Parsifalt, kísérje el őt a Grál templomának ünnepi szertartására. A Grál csarnokában az agg Titurel szólítja fiát, töltse be tisztét, mutassa fel a szent kelyhet, amely erőt és hitet ad a lovagoknak. Amfortas tudja, mi vár rá, de rettenetes szenvedése sem foszthatja meg társait az üdvtől. Keserű monológja Parsifal szívéig hatol. Látja a gyötrődő király kezében a bíborban pirosló Grált, és hallja a szeretet vigasztaló énekét, amely a balga szent eljövetelét ígéri. Szíve megtelik szánalommal. Megrendülten, magába roskadva hallgat. Hallgatását Gurnemanz félreérti. Dühösen bocsátja útjára az ifjút, úgy érzi tévedett, amikor Parsifalban vélte felfedezni a várva várt szabadítót. Ekkor, szinte válaszként, ismét zendül az égi szózat, a balga szent eljövetelét hirdetve.

Második felvonás
Parsifal tovább folytatja vándorútját. Klingsor kastélyához közeledik. A varázsló tudja, hogy Parsifal megválthatja Amfortast. Mindent elkövet, hogy bűnre csábítsa a balga ifjút, és így okozza vesztét. Szolgálatra rendeli Kundryt, a viráglányt, akinek Amfortas sem tudott ellenállni. Parsifal csodálkozó szeme előtt feltárul a varázskert pompája. A viráglányok hízelkedve, kedveskedve fonják körül csábító szavaikkal; minden élvezetre ingerel, a levegő buján illatos. Kundry különleges ármánnyal közeledik Parsifal felé. Nevén szólítja őt, rég elfelejtett kedves nevén, amelyen édesanyja hívta gyermekkorában. Anyja szeretetének megannyi tanújelére emlékezteti, fiáért hullatott tengernyi könnyére. Parsifal összegörnyed a fájdalmas emlékek súlya alatt. Gyengéden, mint édesanya fiát, csókolja meg Kundry Parsifalt. Vadul szakítja ki magát Parsifal Kundry szerelmes öleléséből. Megjelenik előtte a szenvedő király alakja, a testében feltámadó vágy hevében érezni véli Amfortas kínjait. Az érzékiségében csalódott nő vad gyűlölködésében megátkozza az ifjút: sorsa legyen bolyongás, soha ne találja meg a Grál csarnokába vezető utat. Klingsor Kundry segítségére siet, a szent gerelyt hajítja Parsifal felé. Ismét csoda történik: a lándzsa megáll a tisztaszívű bölcs feje felett, aki a kereszt jelét rajzolja vele a levegőbe. Földrengés rázza meg a vidéket, Klingsor bűnös várát a föld nyeli el.

Harmadik felvonás
Kundry átka megfogant: Parsifal évek óta bolyong, hiába keresve a Monsalvat felé vezető utat. És éppen nagypéntek reggelén, az agg Gurnemanz kunyhója mellett bukkan elő a vadonból. Itt éli remeteéletét az ősz lovag. Egyetlen társa a bűnbánó Kundry, aki megszabadulva Klingsor hatalmától, hűségesen szolgálja őt. Gurnemanz a szent gerelyt megpillantva döbbenten ismeri fel a titokzatos lovagban az egykoron balgának vélt ifjút. Most már bizton tudja, ő az, akiről szólt az égi szózat. Gurnemanz a forrás vizével meghinti Parsifal fejét, és felkeni a Grál királyává. A vezeklő Kundry Parsifaltól nyeri el megváltását; a természet szelíd fényben kivirulva mintha az emberiséget köszöntené. A tájon elárad nagypéntek varázsa. A Grál csarnoka felé vonul a kis csapat. Titurel temetésére érkeznek, és még egyszer tanúi lesznek Amfortas gyötrődésének, aki már csak a haláltól várja a megváltást. Fél megpillantani a Grált, amelytől talán újabb szenvedésre kaphat erőt. Amfortas felszakítja ruháját, feltárja szörnyű sebét, és könyörög a lovagoknak, döfjék szívébe kardjukat, váltsák meg végre szenvedéseitől. Most lép elő Parsifal. Eddig észrevétlenül állt a lovagok mögött. A szent gerely hegyével megérinti Amfortas sebét, ami azonnal begyógyul. Felemeli a kelyhet, s az bíborvörösen ragyog fel magasra tartott kezében. Az égből egy fehér galamb száll alá; Kundry megváltva, élettelenül a földre zuhan. A Grál lovagjai letérdelnek a Grál új királya, Parsifal előtt.

Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

Rendező, díszlettervező: Parditka Magdolna, Szemerédi Alexandra
Fény: Györgyfalvai Károly

Közreműködik:
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán), A Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató: Matos László), Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)

Szereplők

Kritikák, idézetek

Nike Wagner

Zavarbaejtő Parsifal

Részlet

A Parsifal mindig zavarbaejtő alkotásnak számított. Az elemzők zavarodottsága újra meg újra a Wagner által Bühnenweihfestspielnek nevezett mű kettős természetéből, mondhatni: kettős rendeltetéséből fakad, tudniillik abból, hogy egyszerre színpadi (Bühnen-) és (be)avatási (Weih-) ünnepi játék. Kétségbevonhatatlan esztétikai autonómiával rendelkező zenedráma, ugyanakkor keresztény passiójáték, a vallásos szertartás elemeivel. Ki tudja, hogy itt a vallást, mint színjátékot, vagy egyfajta vallás színjátékát éljük-e át, és vajon kapaszkodhatunk-e legalább magába a zenébe mint „metafizikai adagio”-ba, ahogy ezt Ernst Bloch mondaná?

Wagner a Parsifallal a „vallás magvát” akarta megmenteni az egyházak ortodox kereszténységétől. Vegyük ezt komolyan? Vagy a Parsifal megváltási üzenete csak a zeneszerző egy kifejezési módja, hogy hangokba öntse az élet és halál kérdéseit, hogy érthető, populáris formát adjon a misztikusan megtapasztalt Kimondhatatlannak, hogy találjon egy „happy end”-et Az istenek alkonya szörnyű és bizonytalan kimenetelű romhalmaza után? A vita, hogy a Parsifal vallás vagy művészet, egyház vagy színház-e inkább, az 1882-es bemutató óta folyik. Elemzők, mint Willy Haas vagy Hans Mayer azt is megkérdőjelezik, hogy a Parsifal egyáltalán keresztény műnek tekinthető-e. Haas szerint „közel jár a blaszfémiához”, Mayer egyfajta „magánteológiáról” beszél. Míg a régi iskola Wagner-kutatói közül Zdenko von Kraft 1951-ben még meg van arról győződve, hogy a „Weihespiel a szó általános értelmében” nem magyarázható: „Nem érteni kell (...), hinni kell benne!”, Carl Dahlhaus és a modern zenetudomány számára már biztos, hogy itt a 19. századi „Kunstreligion” egy dokumentumáról van szó, amely így ájtatoskodás másodkézből, pusztán megidézett vallásosság. A Parsifal a historizálás műve. Ezzel a darab pszeudovallásosságát érő hagyományos kritika mintegy pozitív értelmet nyer. Más elemzők az irodalomtudomány és a teológia területéről legszívesebben kihagynák a templomot és inkább Thomas Mann nyomdokait követik, aki Wagner művészetének és a kultúrtörténet fejlődésének alapján logikusnak találta, hogy Wagner színházi (szak)emberből úgyszólván „a papok testvérévé” vált: mint művész mindig is szimbólumokkal dolgozott, vezérmotívumait monstranciaként maga előtt hordozva. Thomas Mann leírja ugyan a Parsifal bizarr és romantikus vonásait, de végül „a megváltás oratóriuma-ként” jelöli meg a művet. Ez a meghatározás Peter Wapnewskinél világiasabbá válik, ő már a „megváltás drámájáról” beszél. Márpedig a „megváltás” teológiai fogalom, akkor is, ha a Parsifal egyetlen teológiai lexikonban sem szerepel. Így aztán továbbra is foglalkoznak keresztény gondolkodók a Parsifallal, legyen az Walter Jens vagy akár Hans Küng, aki egyébként a Parsifal üzenetét „egyetlen igaz vallássá” nyilvánította. Az ünnepi szent színjátékkal az újabb valláspszichológia is foglalkozott és azt állította, hogy kétség kívül keresztény műről van szó, amely hivatalos teológiai tanok között is megállná a helyét. De legyen szó akár blaszfémiáról, magánteológiáról, idézett ájtatosságról, pszeudovallásosságról, megváltási drámáról vagy az egyetlen igaz vallásról, a mű megértését mindenképpen a krisztusi kereszt és annak szenvedéssel, bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatos tematikája, ikonográfiája és allúziói, kellékei és rítusai határozzák meg. A Parsifal passiójáték, kultusz, rituálé. Nem is lehetne ez ellen mit mondani, ha nem lenne még mindig ez a zavarodottság a Parsifallal kapcsolatban. Ez nem merül fel sem az Otelloban Desdemona Ave Mariája alatt, sem Meyerbeer Prófétájában (mialatt zúg a münsteri dóm orgonája), sem Liszt Ferenc Szent Erzsébetét, vagy Debussy Szent Sebestyén vértanúságát hallgatva és főleg nem Johann Sebastian Bach passiói alatt. Gyanakvásunk tehát nyilvánvalóan nem a vallásos motívumok színpadi vagy hangversenytermi használatával áll összefüggésben.
Talán mégiscsak egyfajta egyéni vallásosság kerül itt kifejezésre? Valami, ami távol áll a passióktól és a középkori misztériumjátékoktól, de Verdi templomi jeleneteitől is, ami mégsem naív, hanem wagnerien késői, görcsössé, neurotikussá vált hit? Vagy talán, Sigmund Freuddal szólva, olyan vallás, amely a megtagadott szükségletek szublimációja, a földi tabuk és kínok moralizálása? Vallás, mint összemberiségi neurózis? Már Friedrich Nietzsche, Freud előfutára, is azt állította, hogy a „vallási neurózissal” együtt jár az önmegtartóztatás, és az ilyenfajta szexuális önmegtagadásról, illetve éppen ennek ellentétéről és szörnyű következményeiről esik elég (kromatikus) szó a Parsifalban. A Grál-lovagok világának egész nyomorúsága és megmentésre szoruló volta a testiség azon bűnéből ered, amelyet Kundrytól, az „Urteufelin”-től elcsábíttatva Amfortas követett el. Nyíltan szól a zenedráma arról, amit tabuvá is tesz egyben: az emberi szexualitásról. Rámered az emberiségnek erre a „sebére”, amit szégyenlősen át is helyez a szív környékére és ezzel a rafinált csúsztatással egyszerre két problémát is megold: az egyes ember szenvedése, de ugyanúgy a kereszten függő Krisztussal való kapcsolata is konkréttá válik, tehát létrejön a Krisztus-asszociáció. A szexus általi szenvedés egyfajta vallásosságba transzformálódik, amely együttérzést követel és bizonyos megváltásra szorultságról tanúskodik. A szexuális ösztöntől való megváltás, ahogy ezt Klingsor megszerezte magának, tudniillik önkasztrálással, hamis, mert nem szellemi síkon történik. Kundry − aki egyben Klingsor szexuális tulajdona − ki is gúnyolja őt, mégis arra van kárhoztatva, hogy saját akarata ellenére megállás nélkül szent életű lovagokat csábítson el. Így a szexus démonná és egyben a hatalom eszközévé válik.
A cselekménynek azon a pontján, ahol a döntő fordulatra kerül sor, ahol Parsifal megvilágosodik, felismeri a világ bűneinek összefüggéseit, ismét egy álcázott szexuális aktus áll: Kundry csókja. A vággyal történő első találkozás rémületet és ellenállást vált ki, és ez megnyitja az ellenutat, a tisztaság és megtartóztatás útját, a részvét általi szeretet és a gyógyulás útját. Jó húsz évvel azelőtt, hogy Freud ezt „hysterica”-ként diagnosztizálta volna, mutatja be nekünk Wagner Kundryn, az operairodalom bizonyára egyik legizgalmasabb figuráján a beteggé tett női szexualitást kettős megjelenési formájában: a nimfomániában és a szolgálat és alávetés mazochista önbüntetésében.
A Parsifal egy „Geschlechtsoper”. Ez a különleges meghatározás Thomas Manntól származik, és valóban tekinthetjük a Parsifalt más olyan nemiségről szóló operák előfutáraként, mint Wilde és Strauss Saloméja, (amelyben szintén halálos összecsapásra kerül sor az aszkézis és a szexuális vágy között), vagy Wedekind és a lelkes Parsifal-rajongó Alban Berg Lulu-ja, ahol végre megcserélődnek az előjelek és a szexus válik szentté. A Parsifal vallásossága mindenesetre félelemmel telinek és kompenzációra hajlamosnak mutatkozik. Alapja a „nő” által megszemélyesített, nemiséggel szemben érzett gyűlölet, ahogy ez a nemek harcától és a nemi szorongásoktól gyötrettetett fin de siecle környékén általánossá vált. És pont ez teszi a Parsifal vallásosságát történelmivé, és mint „vallási neurózis” diagnosztizálhatóvá. A Parsifal és Kundry között lejátszódó borzalmas katasztrófáról, amelyet Kundry nem élhet túl, de amely Parsifalt ugyanakkor királlyá emeli, már Wagner is beszélt. Innen kiindulva már pontosabban körvonalazódik Parsifallal szemben érzett zavarunk oka: nem a szexus és a szentség keveredése az, ami visszataszítónak tűnik, hiszen ez a keverék pszichológiai szempontból nagyon is izgalmas. Nem is az opera és az oratórium szintézise teszi ma problematikussá a Parsifalt, sőt ez azt inkább, mint a jövő posztmodern művészeti formáját sejteti. Nem a profán és szakrális funkciók átfedései és összeolvadásai hatnak zavaróan korunkban, amikor a kommunió helyére kommunikáció lépett. Egy híres argumentációt megragadva, amellyel Adorno a Parsifal ellen − természetesen zenéje mellett − foglalt állást: a „fantazmagória”, a hamis lét, a „látszat”-megváltás aspektusa sem jelent már akadályt, mióta a világ elbűvölése sokkal veszélyesebb fantazmagóriák által folyik, amelyek nem a művészet területén, hanem a való világban élnek és a képernyőkön villognak. Ezek után a Parsifal Máté 3, 13., Márk 1, 10., Lukács 3, 22. és János 1, 32. mintájára készült záró képe szinte megkapóan hat, mint egy posztnazarénikus olajnyomat stílusában komponált meseopera.
Nem, nem a Parsifal formai keveredése − ami egyébként Igor Stravinskyt annyira felháborította, hogy menekvésszerűen hagyta el a bayreuthi előadást – tűnik problematikusnak. Épp ellenkezőleg: „komplexitásként” aposztrofálva ezek az aspektusok inkább fel is keltik az elemzők érdeklődését. Az ambivalenciák és paradoxonok itt mind zeneileg, mind dramaturgiailag gondosan meg vannak tervezve és szerkesztve. Gondoljunk csak a cselekmény egymáshoz kapcsolódó helyszíneire: a Grál erődítménye és Klingsor varázskertje is Monsalvat hegyén fekszik. Titurel felségterülete az északi, gótikus oldalon, Klingsor kertje pedig az arab, déli részen. Az ellentétek ezen belső egysége folytatódik Kundry karakterének koncepciójában is aki csábító és vezeklő, anya és szerető, boszorkány és segítő, de ugyanúgy a lándzsa jelentésében is, ami gyógyító és romlást hozó, vagy a Grál kettős funkciójában, amely életadó, de válhat a szenvedés meghosszabbítójává is. A zenei konstrukcióban szereplő két fő kontraszteszköz – a diatónia és a kromatika – nem jelent egyértelműen Istent vagy ördögöt, Grált vagy Klingsort, hanem bonyolultan egymásba fonódik, sőt, egymással ellentétes aspektusokat is képvisel: a kromatika a csalást, a varázslatot vagy a fájdalmat, a diatónia a Grál világának komoly méltóságát, de a meggondolatlan, ösztönös cselekedet naivitását is. Ez a káprázatos, és paradox formája által filozófiailag az igazság kimondására jogot formáló mű végül mindent az egyetlen keresztény igazság egyértelműségébe kényszerít, s ez minden mást kizár. Nos, pont ez a minden konfliktus nem-dialektikus „megoldása”, ez a fentről megáldott általános szent harmónia minden bajnak az oka. Végül is az az egy haláleset, Kundry áldozata, csak nagy vonalakban és diszkréten emlékeztet az átélt borzalmakra és az exorcizált, kiűzött gonoszra. Megérkeztünk a világ végére. Eljött a jóság birodalma (mindenfajta női közreműködés nélkül), a Grál, a megtisztulás keresésének legfőbb szimbóluma megtaláltatott, megmentetett, világít örökre. Minden áll, a folyó idő az öröklét terévé vált. Minden tiszta: végállomás. Eufórikus halál.
Nike Wagner „Unbehagen am Parsifal” című tanulmányából fordította: Szemerédy Alexandra

Előadások - 2017

június

5.

hétfő

június

6.

kedd

június

7.

szerda

június

8.

csütörtök

Wagner:
Parsifal

Jegyvásárlás

június

9.

péntek

június

10.

szombat

Dorottya Láng
dalestje

Jegyvásárlás

június

11.

vasárnap

június

12.

hétfő

június

13.

kedd

június

14.

szerda

június

15.

csütörtök

Wagner:
A Rajna kincse

Jegyvásárlás

június

16.

péntek

Wagner:
A Walkür

Jegyvásárlás

június

17.

szombat

Wagner:
Siegfried

Jegyvásárlás

június

18.

vasárnap

Wagner:
Az istenek alkonya

Jegyvásárlás

június

19.

hétfő

Wagner:
Rienzi

Jegyvásárlás

június

20.

kedd

június

21.

szerda

Wagner:
Parsifal

Jegyvásárlás

június

22.

csütörtök

június

23.

péntek

június

24.

szombat

június

25.

vasárnap

Galéria

Minden jog fenntartva!