2017. június 19. 16:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wagner: Rienzi

Ötfelvonásos opera – koncertszerű előadás

Az I. felvonás nyitójelenete Irene római háza elé vezet, ahol Orsini, a gazdag patrícius, emberei kíséretében el akarja rabolni a fiatal plebejus lányt. A nagy lármára megjelennek a rivális Colonna család tagjai, közöttük Adriano, Irene szerelmese, aki megakadályozza a bűncselekményt, de a két ellenséges család szócsatája tovább folyik. A kardinális közbelépése sem tudja megfékezni a viszálykodást; végül Irene bátyja, Rienzi, a néptribun jelenik meg, és szenvedélyes recitativójában a nemesek szemére hányja, hogy belharcaikkal, romlott erkölcseikkel tönkretették Róma régi dicsőségét. A nemesek az opera első nagy együttesében kigúnyolják a néptribunt, és készek újra egymásnak esni. Rienzi megfogadja, hogy felveszi a harcot a nemesek ellen; lelkes indulódallamát átveszi a tömeg, mely örök hűséget esküszik a vezérnek.

Rienzi, Irene és Adriano magára marad. Adrianóra mély benyomást gyakorolnak Rienzi politikai eszméi, de visszariad a vérontás gondolatától. Ám amikor Rienzi elmondja, hogy fivérét Adriano rokonai, a Colonnák ölték meg, a fiatalember tűzbe jön. Irenével és Rienzivel együtt megfogadja, hogy velük fog harcolni Rómáért.
Rienzi távozása után a két szerelmes biztosítja egymást érzelmeik mélységéről, de Adrianót balsejtelmek gyötrik. Fél (mint később kiderül, joggal), hogy a nép egyszer még Rienzi ellen fordul. A szerelmi kettőst az Orsiniek és a Colonnák harci zenéje szakítja félbe, melyet azonban elsöpör a Rienzit ünneplő tömeg hangja. Felhangzik a Laterán-templom orgonája, és a kórus ünnepélyes, korálszerű énekkel üdvözli a nagy napot, Rienzi uralmának kezdetét. A kórus első szava: Erwacht! (Ébredjetek!) Wagner ismerői számára a Mesterdalnokok III. felvonásának Wachet auf pillanatát előlegezi. Rienzi gyújtó hatású beszéde után egyik túlbuzgó híve, Cecco már királynak kiáltaná ki a vezért, Adrianót kétségbe ejtve, de Rienzi visszautasítja a gondolatot, aláveti magát az egyháznak, és kijelenti: nem akar több lenni néptribunnál. A nép saját szószólójaként ünnepli Rienzit a felvonás végén.

A II. felvonás idilli jelenettel kezdődik. Hivatalos küldöttség (női kar szopránszólóval) érkezik Rienzihez; tagjai arról hoznak jelentést, hogy bejárták az egész országot, és mindenütt békét, nyugalmat találtak. A himnuszszerű, hangszeres kíséret nélküli kórust a küldöttség vezetőjének elbeszélése egészíti ki, melyre Rienzi hívei élén a béke dicsőítésével válaszol. Megjelennek a nemesek is, és Colonna kényszerűségből, képmutató módon néhány elismerő szót intéz Rienzihez, aki válaszában hűségre inti a nemeseket, de egyúttal meg is fenyegeti őket arra az esetre, ha netán megszegnék az új törvényeket. Magukra maradva, a felháborodott nemesek azonnal bosszút esküsznek. A közös ellenség ellen szövetségre lépő Orsini és Colonna suttogó párbeszédében Ortrud és Telramund kettősének (Lohengrin, II. felvonás) előképét fedezhetjük fel. A római nemesek összeesküvése azonban nem lesz hosszú életű, mert Adriano, Colonna fia kihallgatta őket. Adriano megpróbálja apját jobb belátásra bírni, de a kettejük közötti ellentét áthidalhatatlan, és az öreg Colonna egy drámai feszültséggel terhes együttesben, amelyben Orsini és a nemesek kórusa is részt vesz, árulónak bélyegzi fiát. Adriano azonban habozik; nem tudja eldönteni, melyik oldalra álljon. Rövid szólójelenete végén beismeri, hogy már-már az őrület határán jár.
A felvonás grandiózus fináléjában nyílt összecsapásra kerül sor Rienzi és a nemesek között. A néptribun hatalmas ünnepséget rendez; a kórus ujjongó hangon dicsőíti a vezér nagyságát, és messze földről érkezett követek sora rója le hódolatát a nagy ember előtt.
Az ünnepség fényét az opera teljes formájában nagyszabású pantomim-előadás emelte, amely Lucretia történetét adta elő, a római patríciusnőét, akin Tarquinius herceg (Róma hetedik királyának, Tarquinius Superbusnak a fia) erőszakot követett el. A legenda hagyományos változata szerint Lucretia szégyenében öngyilkos lett; halála hírére népfelkelés robbant ki, amely a királyság bukásához és a római köztársaság megalapításához vezetett Lucius Junius Brutus vezetése alatt. Wagner verziójában azonban a hősnő támadójával dulakodva megragadta annak kardját, és saját szívébe döfte, még mielőtt elvesztette volna erényét. Wagner pantomim-zenéje érzékletesen festi alá a történet minden egyes mozzanatát; dramaturgiai jelentősége abban áll, hogy felidézi az ókori Róma morális nagyságát és szabadságeszményét, amelyre Rienzi hivatkozik, hogy saját politikai törekvéseit igazolja. Ily módon a néptribun új Brutusként jelenik meg, és az Irene elleni támadás az opera első jelenetében szintén a Lucretia-történet fényében kap mélyebb értelmet: a kegyetlen zsarnokság legerősebb szimbóluma itt is, ott is a szexuális erőszak, melynek azonban Wagnernél nem szabad beteljesednie. A pantomimot, valamint az azt követő, francia nagyoperákban elengedhetetlen balettzenét (harci játékokkal, gladiátorküzdelemmel, békeallegóriaként fellépő szűzekkel, látványos össztánccal) azonban a legtöbb előadásban kihagyják, hiszen a Rienzi teljes zenei anyagának előadása több mint hat órát venne igénybe. Az ünnepség kezdete előtt Adriano Rienzi fülébe súgja, hogy legyen óvatos, de nem akarván kiadni saját családját, nem árulja el, amit tud. Rienzi biztosítja, hogy páncélinget visel, és semmitől sem kell félnie. A támadás nem sokáig várat magára. Alighogy vége a pantomim- és balettbetétnek, Orsini a két, immár szövetségre lépett nemesi család élén tőrt rántva a néptribunnak ront, de Rienzi emberei azonnal lefegyverzik a lázadót. A fényes ünnepség helyét szempillantás alatt komor ítélőszék foglalja el: Rienzi azonnali halálra ítéli ellenségeit. (Colonna megjósolja, hogy Rienzi órája is hamarosan ütni fog.)
Ekkor azonban Adriano rohan be Irene kíséretében. Az ifjú Colonna megfenyegeti barátját: apja halálát nem fogja bosszulatlanul hagyni. A két szerelmes együtt könyörög Rienzinek, hogy kegyelmezzen meg Colonnának. A néptribun, saját vérszomjas követőinek kórusát semmibe véve, megváltoztatja az ítéletet: az összes jelenlévő megdöbbenésére elengedi a nemesek büntetését. Lírai béke-ariosója összefonódik hívei (Cecco és Baroncelli) balsejtelmeivel, a megalázott és semmi esetre sem megbékített Colonna és Orsini gyilkos gondolataival, miközben a nép (most még) támogatásáról biztosítja Rienzit. A komplex együttes legfelsőbb régiszterében Irene és Adriano szárnyaló dallamai és virtuóz koloratúrái fejezik ki a szerelmesek örömét a váratlan fordulat felett. A finálé stretto-szakaszában mindezen ellentétes érzelmek egyetlen lelkes indulódallamban egyesülnek.

Rienzi végzetes stratégiai hibája a III. felvonás elejére már nyilvánvalóvá vált: a nemesek elmenekültek, hogy hadsereget toborozzanak a néptribun ellen. A nép rémült kórusára, Cecco és Baroncelli kétségbeesett kiáltására megjelenik Rienzi, és megfogadja, hogy visszaveri a támadást. Hadba hívó szónoklatával, melyben a „harcos Szentlelket” (Santo Spirito Cavaliere) hívja segítségül, még maga mellé tudja állítani a népet, de már világos: Rienzi hatalma megingott, és hívei nem fogják neki megbocsátani, hogy nem számolt le az ellenséggel, amikor még könnyebben megtehette volna.
A nagy tömegjelenetet Adriano monológja követi. Az új, polgárháborús helyzetben a fiatal nemes dilemmája még jobban kiéleződik. A drámai scena – Schröder-Devrient nagy pillanata – egyike az opera zenei csúcspontjainak. Végül, hosszas vívódás után Adriano elhatározza, hogy kísérletet tesz a két hadban álló fél kibékítésére. Hangos trombitaszó és harangzúgás vezeti be a rómaiak harci indulóját; a katonákat az egyház emberei, római lányok és asszonyok kísérik. Az ünnepélyes menetet váratlanul Adriano akasztja meg, kérlelve Rienzit, hogy fékezze meg seregét. Ő majd beszél az apjával, hogy megakadályozza a vérontást. De már késő: Rienzi hajthatatlan, és a hadsereg elindul. Adriano velük menne, de Irene visszatartja, és mindketten a római nőkkel együtt imádkoznak a Szűzanyához Rienziért. Imájuk, melyhez a harci trombiták szolgáltatnak ellenpontot, nem marad hatástalan. A csata Rienzi győzelmével ér véget; a két nemesi vezér, Orsini és Colonna halott. Az összecsapás azonban a másik oldalon is nagy véráldozatokat követelt. Cecco és Baroncelli az elesett rómaiakat siratja, Adriano az apját. A fiatalember végképp szembefordul Rienzivel, és így elveszíti Irenét is, aki hűségesen kitart bátyja mellett. A felvonás fináléjában a gyász, a bosszú és egy szerelem végének hangjai fonódnak össze a kórus diadalénekével, és ez utóbbi csak az együttes végső szakaszában képes túlharsogni a szereplők ellentmondásos érzelmeit.

A IV. felvonás ismét rossz hírrel indul. Rienzi hívei, akik maguk is csalódtak vezérükben, megtudják, hogy a néptribun elvesztette mind az egyház, mind pedig a császár támogatását. A rómaiak titkos gyűlésén megjelenik Adriano, és kijelenti, hogy Rienzi elárulta a népet. (Azt persze elmulasztja megemlíteni, hogy Rienzi épp az ő, Adriano, hatására kegyelmezett meg a nemeseknek, végzetes következményekkel.) A nép Rienzi ellen fordul, és a néptribun elleni bosszúkórust már az egykori barát és sógorjelölt, Adriano vezeti.
Rienzi ünnepi Te Deumot rendelt véres győzelmének ünneplésére. Az egyházi menet élén maga a kardinális áll, de az istentisztelet korántsem a tervek szerint zajlik. Rienzi megdöbbenve látja, hogy barátai nem csatlakoznak az ünneplőkhöz, hanem kívülről szemlélik az eseményeket. Szenvedélyes, indulódallamú áriájával már majdnem meggyőzi őket (Adriano kivételével) saját álláspontjáról, de ekkor a templomból – Te Deum helyett – a kardinális és a papok kórusa átkot mond Rienzire. Adriano ismét megkísérli, hogy Irenét maga mellé állítsa, és vele együtt elmeneküljön, de a lány elfordul tőle, Adriano pedig kétségbeesetten elrohan.

Az V. felvonás Rienzi híres imájával kezdődik. Most, hogy minden elveszett, a hős Istenhez fordul, aki a szívekbe látva érti Rienzi nemes szándékait. Egyetlen ember tartott ki a végsőkig Rienzi mellett: a húga, Irene. Kettősükben Rienzi megpróbálja húgát visszatartani attól, hogy sorsát az övéhez kösse, de Irene tántoríthatatlanul hisz a bátyja által képviselt szabadságeszményben.
Adriano, már az őrület határán, még egyszer utoljára megpróbálja visszaszerezni Irenét, de megsemmisítő elutasítást kap válaszul. Jelenetükben, a megelőző Irene–Rienzi kettőssel ellentétben, nem fonódik össze a két hang, hanem drámai dialógusban csap össze, mely közvetlenül az opera vérfagyasztó zárójelenetébe torkollik. A megvadult tömeg készen áll, hogy megkövezze és máglyára vesse a bukott népvezért, akinek most már minden szónoki tehetsége hiábavalónak bizonyul. Utolsó szavaival Rienzi megátkozza Rómát. A tömeg felgyújtja a Capitoliumot és Rienzi Irenével együtt a lángok közt leli halálát, míg a tehetetlen Adriano, e szörnyűségek láttán, élettelenül esik össze.

Vezényel: Sebastian Weigle

Közreműködik:
Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)

Szereplők

Előadások - 2017

június

5.

hétfő

június

6.

kedd

június

7.

szerda

június

8.

csütörtök

Wagner:
Parsifal

Jegyvásárlás

június

9.

péntek

június

10.

szombat

Dorottya Láng
dalestje

Jegyvásárlás

június

11.

vasárnap

június

12.

hétfő

június

13.

kedd

június

14.

szerda

június

15.

csütörtök

Wagner:
A Rajna kincse

Jegyvásárlás

június

16.

péntek

Wagner:
A Walkür

Jegyvásárlás

június

17.

szombat

Wagner:
Siegfried

Jegyvásárlás

június

18.

vasárnap

Wagner:
Az istenek alkonya

Jegyvásárlás

június

19.

hétfő

Wagner:
Rienzi

Jegyvásárlás

június

20.

kedd

június

21.

szerda

Wagner:
Parsifal

Jegyvásárlás

június

22.

csütörtök

június

23.

péntek

június

24.

szombat

június

25.

vasárnap

Kritikák, idézetek

Laki Péter

Rienzi

Nem kétséges, hogy a Ring vagy a Trisztán és Izolda magaslatairól nézve a Rienzi még nem az „igazi” Wagner – a mű máig sem került bele a Bayreuth által szentesített kánonba. Ám ez a romantikus nagyopera, amelyet Drezdában 1842. október 20-án óriási sikerrel mutattak be, és amelyet a 19. század végéig a világ számos operaháza tartott műsoron, jóval több puszta kuriózumnál. Több annál, nemcsak azért, mert sok szempontból előremutat Wagner életművében, hanem elsősorban azért, mert önmagában véve is lenyűgöző, nagy drámai erejű és zenei szépségekben bővelkedő alkotás.

A fiatal Wagner két operát komponált a Rienzi előtt, librettóit már a kezdet kezdetétől mindig maga írta. Az első, A tündérek című operát a zeneszerző életében nem adták elő; a második, A szerelmi tilalom egyetlenegyszer hangzott el Magdeburgban, ahol Wagner abban az időben operakarmesterként dolgozott. Az akadályt nem ismerő ifjú komponistának harmadik nekifutásra sikerült meghódítania a színpadot. A Rienzi – ez a monumentális, ötfelvonásos opera – óriási szenvedések árán született meg, olyan, az életrajzokból jól ismert sorozatos megpróbáltatások közepette, mint a rigai karmesterállás megszűnése, kalandos és majdnem végzetes menekülés a hitelezők elől a tengeren át (felesége, Minna, mostohalánya, Natalie és Robber, a bernáthegyi kutya társaságában), majd az azt követő párizsi nyomorgás. Ilyen körülmények között szőtte Wagner első művészi álmát egy nagy egyéniségről, akit elpusztít az ellenséges világ – mert Rienziben nem nehéz felfedezni a Hollandi, Tannhäuser, Siegfried és Trisztán prototípusát. (Csak legutolsó operájában, a Parsifalban sikerült Wagnernek olyan hőst alkotnia, aki eléri célját és nem hal meg.) Cola di Rienzi (vagy Rienzo) 14. századi római politikus életét, melynek történetét először egy névtelen kortársa írta meg, a 18.–19. században többen is feldolgozták irodalmi formában. Ezek közül Wagner fő ihletője Edward Bulwer-Lytton báró (1803–1873) Rienzi, az utolsó római néptribun című regénye volt. Rienzi, az alacsony sorból származó agitátor és népvezér harcot indított a várost elnyomó, egymással is versengő nemesek ellen, de végül alulmaradt a küzdelemben. Bulwer-Lytton erősen megszépítette az eredetileg igencsak ellentmondásos figura jellemét, Wagner pedig újabb átalakításokat hajtott végre a regény egyes mozzanatain. A történelmi Rienzi nem volt az a lánglelkű demokrata, akinek később beállították, és korántsem volt mentes a zsarnoki hajlamoktól. Wagnernél azonban olyan idealista hős lett belőle, akinek nem volt más vágya, mint hogy a város valamennyi polgára szabadságban és békében éljen, s akinek egyetlen pillanatnyi elérzékenyüléséért hatalmas árat kellett fizetnie.

Rienzi húgának, Irenének, valamint Irene szerelmesének, Adriano Colonnának az alakja Bulwer-Lytton leleménye volt; mindketten döntő szerepet játszanak Wagner operájában is. Amint a néptribun figurájában későbbi Wagner-hősök előképét ismerhetjük fel, ugyanígy Irene is előremutat az életműben: ahogyan az opera végén bátyjával együtt a tűzhalált választja, az szinte már Brünnhilde máglyáját és Az istenek alkonya zárójelenetének világégését jósolja meg.
Hasonló lángoló kataklizmát láthatott a közönség egyébként már 1828-ban, Auber A portici néma című operájának végén is. Auber, Meyerbeer és Halévy francia nagyoperái nemcsak a Rienzinek voltak közvetlen modelljei, hanem (talán öntudatlanul) tovább is kísérték pályáján Wagnert. A fiatal komponista közvetlen példaképe azonban az olasz születésű Gaspare Spontini (1774–1851) volt, aki, miután maga is nagy sikerrel művelte a francia nagyoperát, később Poroszországban működött. Fernand Cortez című operáját németül is előadták Berlinben, utolsó operáját (Agnes von Hohenstaufen) pedig már eredeti német szövegre komponálta 1827 és 1829 között. Tudjuk, hogy Wagner 1832-ben látta a Fernand Cortezt, amelyből mint történelmi operából sokat tanult. A nagyszabású kórusok, együttesek és vérpezsdítő indulódallamok, melyek a Rienziben oly nagy számban fordulnak elő, mind ennek az operatípusnak voltak jellemzői.

A Rienzi Európa egyik vezető színháza, a drezdai Königliches Hoftheater kapuit nyitotta meg Wagner előtt, akit nem sokkal később a színház vezető karmesterének neveztek ki. Következő két operáját, A bolygó hollandit és a Tannhäusert is itt mutathatta be, olyan kiváló énekesekkel együttműködve, mint Josef Tichatschek, az első nagy Wagner-tenor, aki a Rienzi és a Tannhäuser premierjén egyaránt fellépett, valamint a kor egyik legnagyobb operasztárja, Wilhelmine Schröder-Devrient, aki annyira fontos volt Wagnernek, hogy Adrianót az ő kedvéért nadrágszerepnek írta meg. Schröder-Devrient, aki korábban Beethoven Fideliójának Leonórájaként aratott óriási sikereket, később Senta (A bolygó hollandi) és Vénusz (Tannhäuser) szerepének is első tolmácsolója lett.
A Rienziből manapság csupán a nyitány és a főhős ötödik felvonásbeli imája hallható viszonylag gyakran. A két részlet zeneileg szoros kapcsolatban áll egymással: a nyitány elején néhány ütem bevezetés után rögtön az ima dallamát halljuk, amelyet energikus rézfúvós fanfár és indulózene követ. A fanfár az operában majd a Santo spirito cavaliere (A harcos szentlélek) csatakiáltást fogja kísérni (III. felvonás), míg az indulót a Rienzit dicsőítő kórusjelenetben halljuk viszont a második felvonásban.

Minden jog fenntartva!